A vágy az emberiség egyik legfélreértettebb találmánya. Úgy beszélünk róla, mintha valami illetlen vendég lenne a nappaliban, akit gyorsan át kell kísérni a konyhába, nehogy a gyerekek meglássák. Közben a vágy az a lakó, aki eleve a házat építette.
A vágy nem kulturált. Nem demokratikus. Nem igazságos. Nem kér engedélyt. Nem érdekli, hogy ki mennyit dolgozott magán, hány könyvet olvasott, hány terápiára járt, vagy hogy logikusan kit kellene szeretnie. A vágy néha olyan ízléssel választ, mint egy részeg művészettörténész egy bolhapiacon.Szeretjük azt hinni, hogy az életünket értékek irányítják, de a valóság ennél sértőbb. Sokszor előbb vágyunk, és csak utána írunk hozzá filozófiát.
A legtöbb ember nem szexre vágyik. Elismerésre vágyik. Kiválasztottságra. Arra az egyetlen mondatra, amit ritkán mondanak ki: Téged látlak! A test sokszor csak a postás, a levél valami sokkal régebbi.
A vágy ráadásul elképesztően pimasz. Nem azt kérdezi: Ki a legjobb neked? Azt kérdezi: Ki mellett érzed magad a legélőbbnek? Ez a kettő néha ugyanaz az ember. Néha tragikusan nem.
És persze társadalmilag imádunk úgy tenni, mintha már meghaladtuk volna az ösztöneinket. Okostelefon, mindfulness, bio zabtej, heti három podcast az önismeretről. Aztán valaki fél másodpercig úgy néz rád, mintha egy titkot tudna rólad, és hirtelen oda az egész civilizáció.
A vágy kicsit olyan, mint a tenger. Nem lehet tárgyalni vele. Nem lehet meggyőzni. Nem lehet rákiabálni, hogy: Viselkedj felnőttként! Gondolkozz tudatosan! Szabj határokat! Maximum meg lehet tanulni úszni benne. És milyen jó úszni benne, de még akár fuldoklani is.
Attól vagyunk emberek, hogy van bennünk valami, ami újra és újra kimozdít önmagunkból.
A vágy az élet arroganciája. Az a része, amelyik még mindig azt suttogja: Nem végeztünk!